Manapság talán már senkit sem lep meg, hogy a japánok legalább annyira imádják a kávét, mint a teát. Az egy főre jutó kávéfogyasztást tekintve évek óta az élmezőnyben vannak, ám ez nem volt mindig így.
Amikor az 1600-as években, a holland kereskedőknek köszönhetően, a japánok először találkoztak ezzel a számukra még fura, kesernyés itallal, ez akkor nem váltott ki belőlük túl nagy lelkesedést. Főleg az idegen telepesek, és Nagaszaki örömhölgyei szerették élénkítő hatása miatt. Az átlag japán leginkább gyógyszerként tartotta számon, és az 1800-as években már általánosan elterjedtnek számított az a hiedelem, hogy a kávé a hosszú élet titka.
Igazán nagy lendületet a kávéfogyasztás 1858 után kapott, amikor az ország lazított a szigorú külkereskedelmi szabályozásain, így a kávé behozatala is felszabadult a korlátozások alól. De hogy a kávékultúra még nem szakadt el a teázás ceremóniájától, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az a kávé, ami az 1860-as években a japán vidéken elterjed, valójában egy kávéval ízesített cukorgolyó, amit forró vízben kellett feloldani.
Az első nyugati stílusú kávéházat 1888-ban, Tokióban alapította Tsurukichi Nishimura. Az volt az elképzelése, hogy a kávéháza társasági szalonként működjön, főleg az átlagemberek és a fiatalok számára. A kétszintes ház bőrfotelekkel volt berendezve, lehetett újságot olvasni, levelet írni, volt billiárdasztal, fürdő, és még hálószobák is, ahol a vendégek adott esetben szundizhattak egyet.
Bár a vállalkozás 5 év múlva csődbe ment, innentől kezdve gombamód szaporodtak el a kávéházak Japánban, 1930-ra már közel 7000 működött Tokióban.
A huszadik század elején a kávézók zajos arénákká alakultak, ahol a kávé mellett alkoholhoz és egy kis erotikához is hozzá lehetett jutni. Ezzel párhuzamosan, és eltérve a kabaré stílusú kávéházaktól, egy csendesebb, kifinomultabb kávézóhely is kialakulóban volt, a kisszaten, ami viszont szigorúan tartózkodott mindennemű erotikától. Ezek a nyugodt, relaxációra tervezett helyek rövid időn belül az írók, és a művészek törzshelyévé váltak.
A kisszaten a második világháború után indult igazán virágzásnak. Abban az időben, amikor egy bakelitlemez egy átlagos japán dolgozó havi fizetésébe került, ezeken a helyeken egy kávé áráért lehetett a legújabb nyugati zenéket hallgatni, és a fiatalok imádták. Az 1970-es években a kisszaten-ek beszivárogtak Tokió divatos negyedeibe és a felkapottabb egyetemi körzetekbe. A vasútállomások környékén, csak Sindzsuku kerületben kb. 200 ilyen kávéház működött.
Az 1980-as években, amikor a kávéházláncok megvetették a lábukat Japánban, és egy teljesen új kávézási kultúrát honosítottak meg a szigeten, a kisszaten-ek is megérezték a globalizáció hatását. A versenytársak olcsó áraival nem tudták felvenni a harcot, ezért leleményesebb eszközökhöz folyamodtak. Az addig szigorúan erotikamentes kisszaten-ek teret engedtek a sikamlósabb kávézásnak. A no pantsu (az angol „no pants”, vagyis „nincs alsónemű”) kisszaten-ekben padló helyett tükör volt, ami lehetővé tette a kávét szürcsölgetőnek a kukkolást. A sekuhara (az angol „sexual harassment”-ből, ami zaklatást jelent) kisszaten-ekben a pincérnők kissé hiányos rendőr jelmezben szolgáltak fel, és a mottójuk szerint „Amit nem tehetsz meg az irodában, azt itt megteheted.”
Manapság a japán kávékultúra már elképesztő változatosságot mutat, és nem csupán kávéfőzés és kávéfogyasztás, de a kávéházak terén is. De legyen az tradicionális vagy multi, kisbolt vagy automata, a legtöbb japán nem tud kávé nélkül élni, főleg akkor nem, amikor ébredezik a sziget.